Nincs valódi energiapolitikai stratégiánk

Ön már 16 éves korában eljegyezte magát a politikával. Ahhoz képest, hogy ferences rendi gimnáziumba járt, meglepőnek tűnik, hogy ifjonti lelkesedése épp az akkor még erősen antiklerikális és szekularizációhívő fiatal demokraták felé irányította.

Ez a rendszerváltoztatás korszaka volt. A történelem iránt érdeklődő 16 éves diákként azt éreztem, hogy történelmi időket élünk, és óriási hibát követnék el, ha kimaradnék ebből. A Fideszhez csatlakoztam, mert ott már 16 évesen is tag lehettem. Persze nem csak ezért esett rájuk a választásom. A Fidesz ugyanis nem antiklerikális, hanem nagyon sokszínű és befogadó közösség volt, amit az is mutat, hogy a ’88 decemberi belépésünk után az osztálytársaimmal közösen rögtön megalapítottuk a ferences csoportot, és ez már akkor sem zavart senkit.

1995-től országos választmányi tag, ’96-tól a Fidelitas elnöke, ’98-tól pedig országgyűlési képviselő. Üstökösként emelkedő karrierje ellenére 2004-ben kivonult Brüsszelbe, amit sokan kádertemetőnek tartanak. Miért döntött a váltás mellett?

 

Soha nem gondoltam úgy az előmenetelemre, mint karrierre. Szerettem politizálni, a szó eredeti értelmében a köz ügyeivel foglalkozni. Közben pedig a hivatásommá vált a politika. A szakmai előmenetelemet illetően tulajdonképpen épp az európai parlamenti képviselőség volt az első tudatos döntésem. Úgy gondoltam, hogy ha a politikát nemcsak lelkesedésből, hanem professzionális módon szeretném űzni, ahhoz még sokat kell tanulnom. Ehhez pedig keresve sem találnék jobb helyet, mint az Európai Parlament.

Ezzel együtt nem érzi a veszélyét annak, hogy a hazai folyamatokra való befolyása gyengül, és a Fidesz-központtól távol a fontos pozíciók osztásakor egyszer csak nem jut eszükbe az ön neve?

Ellenkezőleg. Az itteni tevékenységemmel nagyon komolyan tudom befolyásolni az otthoni folyamatokat, és ez akkor is igaz, ha sokszor talán nem annyira látványosan, mint korábban. Például a szakterületemen, az energiapolitikában a brüsszeli jogszabályalkotás során olyan kereteket szabunk, amelyből kilépni már nem lehet, következésképp alapvetően meghatározzák Magyarország mozgásterét. Itt képviselni a nemzeti érdekeket tehát nagyon nagy felelősség, és közvetlen hatást gyakorol a hazai történésekre.

Egy, az unió tagállamaiban tavaly ősszel végzett felmérés szerint az EU-ban élő állampolgárok alig érdeklődnek az EP iránt. Mint kampányfőnök, mit gondol, min kellene változtatni ahhoz, hogy az uniós intézmények iránt nagyobb érdeklődést tanúsítsanak az európai lakosok?

 

Nem tartom meglepőnek ezeket az adatokat. De azt hiszem, hogy az élet, ha lassan és konfliktusok árán is, de megoldja ezt a kérdést. Ilyen konfliktusnak gondolom például a januári energiakrízist vagy magát a gazdasági válságot. Ezek az események ugyanis segítettek nekünk abban, hogy a mindennapjainkat is súlyosan érintő példákon keresztül mutathassuk be, hogyan segítene bennünket a hatékonyabb közösségi döntéshozatal, és a közösségi szintű megoldások miért jelentenének nagyobb védelmet az egyes tagállamok állampolgárai számára.

Terveik szerint a kampányukban mekkora teret szentelnek majd az uniós témáknak?

A kampányunkban nem elsősorban EU-s szakmai témákat boncolgatunk majd, hanem általában a magyar emberek életét befolyásoló kérdésekről fogunk beszélni. Okos elemzők állítják, hogy minden egyes szavazáskor a saját életünkből, helyzetünkből kiindulva hozunk döntéseket. Véleményem szerint ebben az európai parlamenti választás sem különbözik a többitől, és az emberek arról nyilvánítanak majd véleményt, hogy szerintük jó irányba haladnak-e a dolgaink, avagy sem. Hadd tegyem hozzá, én nem kesergek emiatt, sőt kifejezetten örvendetes tendenciaként értékelem, ha a közösségi ügyeket nem külpolitikai történésként kezeljük, ami valahol a messzi távolban zajlik, hanem egyre inkább a belügyünkként tekintünk rájuk.

 

A magyarországi helyzetet firtató kampánytémáik mennyire lesznek majd köthetők közösségi ügyekhez?

Ma már szinte minden belpolitikai kérdés köthető közösségi ügyekhez. Például az én szakterületem, az energiapolitika hivatalosan nem tartozik az uniós szinten szabályozott politikák sorába, de az év elején, az orosz-ukrán gázvita kapcsán mindenki számára világossá válhatott, hogy az energia ügye bizony közösségi ügy is. Mert ha itt, Brüsszelben nem sikerül kialakítanunk közös európai energiapolitikát, az a kiszolgáltatottságunkat növeli a külső partereinkkel szemben, és adott esetben gázhiányhoz vezet. De említhetném az energiapiac uniós liberalizációját is. Az energiapiac az európai belső piac szerves része, tehát a közösségi politikák sorába tartozik. A gond nem ezzel van, hanem hogy az európai liberalizációs keretszabályokat meggyőződésem szerint rosszul alkalmazták odahaza, és ennek az árak emelkedése, és a romló szolgáltatási színvonal lett a következménye.

A gázkrízis kapcsán többször szóvá tette, hogy miközben évek óta lehetett tudni, az orosz fél nem megbízható partner, a magyar kormány úgy viselkedett, mintha derült égből villámcsapásként érnék az események. Ehhez képest hazánk a világon szinte egyedülálló módon stratégiai gáztározóval rendelkezik. Akkor most van rajtuk sapka vagy nincs?

Kezdjük onnan, hogy az összes európai tagállam közül Magyarország függ legjobban az orosz gázimporttól. Több gázt egy főre vetítve csak a hollandok fogyasztanak, csakhogy ők önellátóak, és még exportra is futja a termelésükből. Mi azonban a fogyasztásunk 80 százalékát importból fedezzük, méghozzá kizárólag orosz importból. A kiszolgáltatottságunk mértéke tehát riasztó, ezért a kérdés inkább úgy tehető fel, hogy mit tettünk ennek csökkentése érdekében, akár csak 2006 januárja, tehát az első gázkrízis óta. A válaszom pedig az, hogy semmi olyat nem tettünk, amely jelentős mértékben növelte volna az energiahatékonyságot, nem indultunk el új energiahordozók felhasználásának az irányába, és a gázbeszerzés diverzifikációja terén sem történt lényegi változás. Például ahelyett, hogy már a kezdetektől teljes mellszélességgel kiálltunk volna a Nabucco-projekt mellett, a magyar kormány sokáig inkább a Déli Áramlat mellett kardoskodott.

Akkor a stratégiai tározó megépítése sem volt jó döntés? Azért is kérdezem, mert az erről szóló határozatot a Fidesz is megszavazta 2006-ban, ám egyre több energetikai szakember véli úgy, hogy a kivitelezésre és fenntartásra fordított százmilliárdokat inkább más, például a megújuló energiaforrások jobb kihasználására kellett volna fordítani.

A tárolókapacitás bővítése Magyarországon szerintem helyes lépés volt, és a kevés jó döntéseink egyike, ugyanis a gázellátás biztonságát nagyban növeli. Nem hiszem ugyanis, hogy akár hosszú távon meg tudjuk oldani az energiaellátásunkat orosz gázimport nélkül. Aki ismeri a számokat, az tudja, hogy ez irreális állítás. De az bizonyos, hogy ennél sokkal határozottabb és előremutatóbb és a függőségünket csökkentő, stratégiai szinten is érvényes energiapolitikára van szüksége hazánknak. Ez pedig változatlanul hiányzik. Van egy néhány oldalas dokumentumunk, amit eleinte energiapolitikai koncepciónak csúfoltak, aztán hatástanulmánnyá fokoztak le. Ezt fogadta el a parlament úgy, hogy még módosító indítványt se lehetett hozzá benyújtani. Senki sem veszi komolyan, a minisztérium, amely beterjesztette, azóta megszűnt, a harmadik miniszter bábáskodik fölötte, a felelős államtitkár pedig már nincs a helyén. A felelőtlen ötletelésen túl nem beszélünk arról, hogy a jövőben milyen szerepet szánunk az atomenergiának, a megújuló energiaforrásoknak, a lignitnek vagy bármi másnak. Ma tehát az a helyzet, hogy koncepciótlanul sodródunk egy egyre bonyolultabb, és épp ezért egyre veszélyesebb nemzetközi viszonyrendszerben.

Szakértők szerint a magyar kormány által kezdeményezett, és a közelmúltban megrendezett budapesti konferencia akár jelentős előrelépést is jelenthet Nabucco-ügyben. A kormány tevékenységében itt hol a hiba?

Erről eszembe jut, amit egy orosz diplomatától hallottam a minap: az a jó ezekben a konferenciákban, hogy még a legdrágább is olcsóbb, mint egyetlen méter gázvezeték megépítése. A kormány szerintem helyesebben tette volna, ha az elmúlt három év során érdemi lépéseket is tesz az ügyben, és nem összevissza kommunikál. Ennek a periódusnak ugyanis voltak olyan időszakai, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarország a leggyengébb láncszeme ennek a projektnek, és Gyurcsány Ferenc nyilatkozataiból kivehetetlen volt, hogy mit akar a kormányunk. Ezért aztán ez a három év elszállt, és jelentős részben a mi felelősségünk, hogy ez így történt. Bár nem vagyok benne biztos, de nagyon remélem, hogy végre a helyes vágányra kerül az ügy. Az adriai cseppfolyós gázterminálhoz való csatlakozásunk mellett ugyanis a Nabucco az, ami valódi diverzifikációt jelenthet a gázellátásunkban, és érdemben csökkentheti a függőségünket az orosz importtól.

Ám a Nabucco gázellátása a mai napig ingatag lábakon áll.

Azt világossá kell tenni, hogy ami a Déli Áramlatból nekünk kinéz, az a tranzitdíj és semmi más, a gáz sorsáról pedig kizárólag az orosz fél dönthet. A kiszolgáltatottságunk tehát emiatt egy jottányit sem csökken. Ami pedig a Nabuccót illeti, a közép-ázsiai partnerek minden fórumon, így Budapesten is elmondták, hogy ha egyszer odaér a vezeték, ők biztosítják majd a megtöltéséhez szükséges gázmennyiséget. A bizonyított készleteik elegendőek ehhez.

Csakhogy mind Azerbajdzsán, mind Türkmenisztán ezer szállal kötődik Oroszországhoz. Nem félő, hogy hintába ültetik az uniót?

Hiba lenne eltagadni, hogy gyakran folyik ködösítés, akár a készletek nagyságát, akár bármilyen más aspektusát is nézzük a projektnek. Igen komoly politikai és egyéb manőverek zajlanak a háttérben. Mint minden üzletben, ebben is van kockázat, de a dolog logikája végső soron nekünk kedvez. Jelen pillanatban ugyanis mind a kelet-közép-európai, mind a közép-ázsiai régió kiszolgáltatott Oroszországnak. Mi csak onnan tudunk vásárolni, ők pedig csak oda tudnak eladni. Ez a helyzet pedig nyilvánvalóan azt diktálja e két térségnek, hogy egymásra találjanak. És ne felejtsük el, pusztán az a tény, hogy a Nabucco napirendre került, lehetőséget adott Azerbajdzsán és Türkmenisztán számára, hogy a földgázukért magasabb árat kérhessenek Oroszországtól. Szakértők jelenleg is vitáznak azon, hogy a Déli Áramlat és a Nabucco megépülhet-e egymás mellett, de a kiszolgáltatottságunkat csak az utóbbi képes csökkenteni. A magyar kormánynak tehát meggyőződésem szerint elsősorban a Nabucco mellett kell elköteleznie magát, és a jelenleginél sokkal egyértelműbben. Ha még elhiszik nekik, amit mondanak.