2016. 03. 17.
Lejárt a politikai korrektség ideje Európában – interjú Gyürk Andrással a Magyar Hírlapban
Ma már bebizonyosodott Európában, hogy hazánk nemcsak a migránsválság kezelésére adott helyes választ, hanem a kormány teljes politikája kezd példaértékű lenni – mondja Gyürk András, a Fidesz európai parlamenti delegációvezetője.
– Strasbourgi irodájának számozása az Európai Parlament kilencedik emeletén a 007-et kapta. Hangzott már el olyan kollegiális utalás, hogy az ön megbízatása a Fidesz EP-delegációjának élén bizony felér egy embert próbáló feladatokban is helytállni kénytelen James Bond-szereppel?
– Őszintén szólva, még eszembe se jutott, hogy ezt a párhuzamot felállítsam. Talán azért sem, mert a mi küldetésünknek itt a legkevésbé sincs titkos jellege. Nyílt sisakkal küzdünk. A nemzeti érdek védelmében vívott harcunk ugyanakkor új karaktert öltött 2010 után, amikor kormányra kerültünk. 2004 óta dolgozom itt az EP-ben, az első években még ellenzékben, 2010-től azonban kormánypárti képviselőként. Alighogy 2010-ben a kormányváltás odahaza bekövetkezett, a legélesebb támadásokkal kellett szembenéznünk. Emlékszünk még a médiatörvénnyel kapcsolatos csatározásokra vagy az alkotmánnyal összefüggő támadásokra. Most a migrációval kapcsolatos álláspontunk az, ami már egy éve a támadások kereszttüzében áll. Ezzel szemben kell nekünk a leghatározottabban kiállva képviselni a nemzeti érdeket. Ez a mi feladatunk itt.
– Mennyiben változott ez a Magyarország-kép az elmúlt tizenkét évben?
– Ebben a folyamatban a 2010-es választás meghatározó változást hozott. Azt megelőzően egy mindenben megfelelni vágyó, a nemzeti érdekeket az első rezdülésre föladni hajlandó, állandóan az igazodás lehetőségét kereső kormányzata volt az országnak, ami persze bizonyos körökben elismerést váltott ki Brüsszelben. 2010 után alapvetően változott meg a megítélésünk, amikor itthon olyan kormány került pozícióba, amelyik ügyről ügyre és következetesen állt ki a nemzeti érdek mellett. Először csak meglepődtek, de ez hamar átváltott elkeseredett, dühös támadásba azok részéről, akik ahhoz voltak hozzászokva, hogy mi mindenben csak bólogató Jánosok vagyunk. És igen, ez megváltoztatta az ország megítélését.
– Itt érdemes megemlíteni a két uniós központban, Brüsszelben és Strasbourgban kialakult Orbán Viktor-képet is. Ma miként tekintenek miniszterelnökünkre?
– Egy év alatt a napnál világosabb lett, hogy mindaz, amit a migrációról mondtunk, helyes, és hogy ha az unió egy évvel ezelőtt lépett volna arra az útra, amire még most is csak nagyon bizonytalanul teszi rá a lábát, akkor pontosan egymillió bevándorlóval lenne kevesebb a földjén. És az, hogy ebben a kérdésben – ezt nyíltan azért nagyon kevesen mondják ki, de a folyosókon, a liftekben, a háttérbeszélgetéseken most már azért szinte mindenki – bebizonyosodott az igazunk, azt eredményezi, hogy egyre többen gondolkodnak el az egyéb ügyekben képviselt nézeteink relevanciáján is. Ez egy olyan ügy, amelyen keresztül bebizonyosodott a nagy többség számára a politikánk helyessége az elmúlt egy esztendőben. Ez pedig alapvetően alakítja a miniszterelnök és hazánk megítélését is.
– Nagyjából az uniós közbeszédet is megváltoztatta a migráció. Nem sokkal korábban még a kétsebességes meg a multikulturális Európáról beszéltünk, ma minden erről az emberáradatról szól.
– A migráció nem oka a most zajló változásnak, inkább csak tünete. A valódi ok Európa identitásválsága. Amikor a háborút követően az európai közösséget kereszténydemokrata alapító atyái létrehozták, volt két kézzelfogható ígéretük: a jólét és a biztonság, de az építmény alapjául egy idea szolgált: a keresztény civilizációs hagyomány. Ez az az alapzat, amely a ’60-as évektől folyamatosan erodálódott. Mindez csak keveseknek tűnt fel addig, amíg a migrációs válság ki nem kezdte a biztonság, a gazdasági válság pedig a jólét ígéretét. Most azonban mindenki érzi, kicsúszott a lábunk alól a talaj. Ez az identitásválság, amitől Európa szenved. A migrációs válság és a gazdasági válság pusztán nyilvánvalóvá teszi ezt.
– Mi történt ezekkel az alapokkal, hova tűntek el?
– Fölváltotta őket a liberális dogmák hazugsága. A ’60-as évektől kezdve e dogmák eluralták az egyetemeket, az oktatási intézményeket, a médiát és aztán a pártokat is. Aztán a kilencvenes években az említett dogmák követői győzelmet is hirdettek, a politológus Francis Fukuyama pedig bejelentette és megírta elhíresült könyvében, hogy „a történelem véget ért”, s ezzel együtt bekövetkezik minden világok legjobbika, a liberális demokrácia, ami az egész világon szétterjed majd, az európai nemzeti identitások pedig feloldódnak majd egy új szuperállamban.
– Ha megroggyant az épület, akkor viszont menekülni kell. Melyik a helyes irány?
– Meg kell látnunk a mostani válságban az esélyt az újratervezésre. A válság eredményeképpen Európa eljuthat oda, hogy végre szakít a politikai korrektséggel, amely nem jelentett egyebet, mint a tilalmát a valóban fontos kérdésekről való vitáknak. A politikai korrektség helyett a józan ész útjára léphet, ahol bekövetkezhet az európai újratervezés. Persze lehet, hogy ez csupán vágyvezérelt gondolkodás a részemről, mert ilyenkor eszembe jut, hogy az iráni elnök látogatásakor a szocialista miniszterelnök Rómában letakartatta Vénusz szobrát, hogy ne hozza zavarba vendégét, tehát lehet, hogy még korai lenne azt állítani, hogy vége van a politikai korrektség korszakának, de az biztos, hogy a bilincsei repedeznek. Mindez számunkra, akiket a józan ész vezet, esélyt jelent. Nagy kérdés persze, hogy fogunk-e tudni ezzel az eséllyel élni, vannak-e szövetségesek, akik hajlandók együtt gondolkodni az európai újratervezésen, és hogy mi lesz Magyarország szerepe ebben a folyamatban.
– Mi lehet a szerepünk?
– Én abban bízom, hogy kovászai lehetünk egy ilyen változásnak, persze tudnunk kell a helyünket…
– …pedig annyira utáltak bennünket nemrég.
– Igen, igen. Ezért mondom, hogy tudnunk kell a helyünket, kik vagyunk, mekkorák vagyunk. Ebben a házban ez tiszta matematika: 21-en vagyunk a több mint 750 képviselőből, és ebből a 21 magyar sem gondolkodik egyformán. De van egy nagyon nagy versenyelőnyünk nekünk, magyaroknak, ez pedig az, hogy mi egy évtizede már együtt gondolkodunk ezekről a kérdésekről. Én a polgári körök mozgalmának kezdetéhez vezetem vissza ezt a dolgot, amikor úgy döntöttünk, hogy szakítunk a politikai korrektséggel. Nem volt könnyű, de sikerült elérni, hogy a nemzeti oldal tíz éve vitatkozzék nyíltan, bátran olyan kérdésekről, amelyek Európában a szőnyeg alá vannak söpörve: a családok felkarolása és alkotmányos védelme, a foglalkozás- és nemzetpolitikánk, a közteherviselés kérdései. Legutóbbi vitánk a biztonság és a migráció kérdéséről szólt. Azt mondtuk, hogy igenis, a nemzeti szuverenitás alapvető feltétele a határok megvédésének képessége és a döntés joga arról, hogy kikkel akarunk együtt élni. Ezekben a kérdésekben tehát nekünk nemcsak kiforrott álláspontunk van, amelyhez a társadalom többségének a támogatását megszereztük, hanem már eredményes kormányzati gyakorlattal is rendelkezünk.
– Fukuyamához visszatérve… Eljuthatunk oda, hogy „a történelem vége” után elérkezzen a liberalizmus vége is?
– Egyelőre jussunk el oda, hogy a józan ész talaján állva lehessen vitatkozni ezekről a kérdésekről. Aztán hogy ennek az lesz-e az eredménye, hogy végre lehet jelző nélküli demokráciáról is beszélni, azt egyelőre csak remélni tudom. De szerintem nemcsak az fontos, hogy milyen kérdésekről vitatkoztunk, hanem az is, hogy milyen módon tettük ezt. Mert abban is példát mutattunk Európának, hogy elkötelezett demokrataként folytattuk le ezeket a vitákat. Nem zárt szalonokban, négy fal között, hanem a polgári körök mozgalmával, békemenetek segítségével, nemzeti konzultációkon milliónyi polgárt bevonva. Erről szól a mostani javaslatunk is, ami a kvótáról való népszavazást illeti. Ebben a kérdésben nem lehet csak az elitnek véleményt nyilvánítani. Ez olyan, az egész kontinens sorsát, civilizációnk jövőjét meghatározó jelentőségű kérdés, amelyben oda kell fordulni az emberekhez és meg kell adni nekik a lehetőséget arra, hogy véleményt nyilvánítsanak. Őszintén kíváncsi vagyok arra, merik-e mások is követni a példánkat Európában.
– A mondataiból úgy értelmezem, hogy továbbra is az Európai Unió fennmaradásában gondolkodik.
– Az európai népek egymásra utaltak, szükség van arra, hogy együttműködjenek egymással. Nem gondolom azt, hogy ennek egy olyan unió irányába kellene eltolódni, mint amilyen az Amerikai Egyesült Államok. Sokan vannak ma Brüsszelben, akik azt remélik, hogy ez a válságból kifelé vezető út. Ez a megközelítés azonban csak mélyebbre sodor bennünket a válságban. Új erőt nem ebből, hanem az alapokból kell nyernünk. A mi civilizációnk alapjait a római jog, a görög filozófia, a keresztény morál és a nemzeti hagyományaink jelentik.
Ahogy Konrad Adenauer és Robert Schuman, az alapító atyák tették.
– Igen, ma itt már kevesen idézik Schumannak azt a gondolatát, hogy „Európa keresztény lesz vagy nem lesz”. Mi elmondjuk időről időre, persze azt is hozzátesszük, amit Antall József mondott, hogy Európában az ateista is keresztény – tehát civilizációs értelemben gondolunk ilyenkor a kereszténységre. Ezekkel az alapokkal szakítani, gyökértelenné válni eredményezi azt a típusú válságot és sodródást, amiben ma Európa van. Én hiszek Európában. Ez a kontinens valaha nagy, sikeres és gazdag volt. Ha megnézzük, mi tette ilyenné, a már említett alapokhoz jutunk el. Csak erre építve lehet ezt az ötszázmilliós kontinenst újra felemelni.
– És mi lesz, ha ötszázhetvenötmilliós lesz? Gondolok itt a nagyon erőltetett török csatlakozásra.
– Én kifejezetten őrültségnek látom azt, ami most migrációs ügyben megoldás címén zajlik. Egy évet kellett várni arra, hogy végre valaki ki merje mondani Brüsszelben: ne gyertek, nem tudunk több embert befogadni. Az Európai Tanács lengyel elnökének, Donald Tusknak erre a józan mondatára azonban rögtön érkezik a német kancellár újabb javaslata, amely száz-ezrek áttelepítését javasolja Törökországból Európába. Ez ésszerűtlen, jogszerűtlen és veszélyes.
– És a török zsarolás?
– Egy évvel ezelőtt ebben a házban még mindenki egyetértett abban, hogy Törökország éretlen az EU-csatlakozásra, hogy a vízum megadása számukra szóba nem jöhet. Miközben alapvetően semmi nem változott a török felkészültséget illetően, ma ennek az ellenkezője szerepel a német forgatókönyvekben.
– Hol fogunk tartani egy év múlva? Lesz még egymillió ember, vagy most már sikerül azért konzekvensebb utat járni ez ügyben?
– Amennyiben nem győzedelmeskedik a Tusk-féle megközelítés, és nem fogadják el azt, amit mi már egy éve mondunk, akkor semmi okát nem látom annak, hogy ez az áradat megálljon. Egyébként meggyőződésem, hogy történelmi távlatban értelmezendő ez a folyamat. Nem menekültekről és nem bevándorlókról kell beszélnünk, hanem népvándorlásról. Az ENSZ előrejelzései szerint 2050-re a Föld mai 7,3 milliárdos népessége 9,7 milliárdra fog nőni. E növekedés eloszlása korántsem lesz egyenletes. Afrika népessége 1,3 milliárd fővel emelkedik, Ázsiáé közel egymilliárddal, Európa népessége viszont csökkenni fog mintegy harmincmillió fővel. Ez azt jelenti, hogy egyre növekvő nyomással kell majd szembenézni a kontinensnek déli és keleti irányból. Ha pedig ehhez hozzávesszük a klímaváltozás hatására bekövetkező változásokat, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy fenntarthatatlan az álláspont, amely egész mostanáig a hivatalos liberális megközelítés volt, miszerint mindenki szabadon dönthet arról, hogy a jobb élet reményében hova szeretne költözni. Történelmi léptékben pillanatok alatt szűnhet meg az a bizonyos jobb élet ezen a kontinensen, aminek a reményében milliók, tízmilliók útra kelnek. Megszűnik a jobb élet számukra is, mert fenntarthatatlan lesz, és miattuk megszűnik az európai őslakosok, azaz a mi számunkra is.