Környezet- és energiapolitika: a szocialista kormányzás mostohagyermekei – Gyürk András Magyar Nemzetben megjelent írása

Az elmúlt nyolc évben mind a környezet- mind az energiapolitikában azt láttuk, hogy a különálló (bár más ágazatokkal társított) minisztériumok megléte nem eredményezett markáns politikaformáló tevékenységet. Bár számos stratégiai dokumentum látott napvilágot ebben az időszakban, ezek nem befolyásolták a kormányzat mindennapi lépéseit. Sőt, az elfogadott stratégiák a legtöbb esetben egymásnak is ellentmondtak. Beszédes adat, hogy a környezet- és természetvédelem, valamint a vízügy együttes fejezeti költségvetése 2003 óta a felére csökkent. Hét évvel ezelőtt 90 milliárd forint állt rendelkezésre ezekre a célokra, míg 2010-ben 41 milliárdra olvadt a vonatkozó költségvetési összeg. A forrásmegvonást ellensúlyozhatta volna egy hatékonyabb jogszabályi környezet, de ebben is erős a hiányérzetünk. Ami az energiapolitikát illeti, a legfontosabb döntések rendre az illetékes minisztérium megkerülésével születtek. A kormányzati lépések gyakorlatilag a brüsszeli döntések passzív követésére korlátozódtak, a fejlesztéseket pedig szinte kizárólag az határozta meg, hogy az Európai Unió mire ad pénzt.

 

A környezetvédelem és az energiapolitika területéről számos konkrét kormányzati kudarcot említhetünk az elmúlt időszakból. Elég, ha a károsanyag-kibocsátási kvótákkal kapcsolatos botrányokra gondolunk. Jól emlékezhetünk arra, hogy a szocialista kormányzat a fel nem használt kiotói kvótákból származó bevételeket zöldberuházások helyett a költségvetés foltozgatására használta fel, megszegve ezzel szerződéses kötelezettségeit. Pár héttel ezelőtt pedig azért robbant ki botrány, mert a kormány hanyag módon értékesített fel nem használt kibocsátási kvótákat. Ezek aztán sok láthatatlan szereplő közvetítése mellett visszakerültek az európai emisszió-kereskedelmi rendszerbe, átmenetileg megbénítva annak működését.

 

Látványos területe a kormányzati kudarcnak a megújuló energiaforrások száműzetése is. Ha mögé nézünk a látszólag javuló statisztikáknak, azt látjuk, a hazai megújuló energiatermelés szinte egyáltalán nem tükrözi a fenntarthatósági szempontokat. A sok lehetőséget rejtő szél- és geotermikus energia, vagy a biomassza melléktermékek hasznosítása helyett továbbra is a tűzifaégetés adja a megújuló-termelés gerincét. Mindaddig nem is várható a "tiszta technológiák" térnyerése, amíg a támogatási rendszer nem változik meg. A megújulók támogatására szolgáló pénzügyi keret túlnyomó része kapcsoltan termelő gázerőművekre megy el, miközben azok többsége állami finanszírozás nélkül is nyereséges lenne. Emellett mesterséges adminisztratív korlátok is nehezítik az előrelépést, mindenekelőtt a szélenergia terén. A bürokrácia túlburjánzását jelzi az is, hogy egy átlagos megújuló beruházáshoz hazánkban átlagosan negyven (!) engedély beszerzése szükséges.

 

 

A környezetvédelem elhanyagolása a nemzetközi színtéren is látványosan megnyilvánult. A kormány nem tudott érdemben fellépni az osztrák-magyar határra tervezett heiligenkreuzi szemétégető ügyében, mint ahogy a Rába folyamatos szennyezése ügyében sem született megnyugtató megoldás: idén is habzást jelentettek a folyótól. Beszédes tény ugyanakkor, hogy a 10 éve példátlan környezeti károkat okozó cianidos bányászat kérdésében az első látványos eredmény a brüsszeli néppárti delegációhoz fűződik. Áder János és Tőkés László képviselőtársaim sikeres kezdeményezésének köszönhetően az Európai Parlament hivatalos állásfoglalásban szólította fel az Európai Bizottságot, hogy tiltsa be az említett technológiát. A fent említett kudarcokon túl a kormánynak nem sikerült fellépnie az ellen, hogy az új uniós klímavédelmi szabályozás 1990 helyett 2005-öt határozza meg a kibocsátás-csökkentések báziséveként. Az említett változás miatt gyakorlatilag feledésbe merülnek Magyarország e téren tett erőfeszítései. Azon országok előnyére, amelyek semmit sem tettek a káros emisszió mérséklésére. A kormányzati diplomácia az energetikát érintő kérdésekben sem jeleskedett. Nem lehetett rendet vágni az új gázvezetékekkel kapcsolatos álláspontok között, miközben az energetikai beruházásokra elkülönített uniós pénzügyi keretből méltatlanul kevés forrás jut az új tagországok, így hazánk számára.

 

A különálló környezetvédelmi tárca megléte tehát nem eredményezett következetes cselekvést és hatékony nemzetközi érdekérvényesítést. Magyarországnak olyan kormányra van szüksége, amely az intézményi karantén helyett minden egyes szakpolitikában nagy hangsúlyt biztosít a környezeti érveknek, egyúttal figyelembe veszi az energiapolitika felértékelődő szerepét. Olyanra, amely stabil parlamenti többségre támaszkodva képes hosszú távú környezet- és energiapolitikai stratégiát alkotni, amelyet azután idehaza és külföldön is következetesen képvisel. A környezetvédelem ügye ugyanis valóban felértékelődött. Ha másban nem is, ebben egyetértünk Szabó Imrével.

(Megjelent a Magyar Nemzet május 18-ai számában – 6. oldal)